Könnyű nevelni, kiképezni, jóllehet adódhat olyan helyzet, amikor megmakacsolja magát, és engedetlen lesz.

Az angol vadászok kutyájuk kifogástalan terepmunkájának megvalósítása érdekében - eltérően attól az irányzattól, amely az európai országokban, főként Németországban uralkodik - egyféle, szorosan körülhatárolt feladat elé állítják az állatot. Arra törekednek, hogy a vadászkutyák a lehető legsokoldalúbbak legyenek, így az egyes fajták a legkülönbözőbb terepviszonyok között eltérő feladatokat hajtsanak végre a különböző vadak vadászatakor. Angliában ugyanaz a vadász egy bizonyos fajtájú kutyával járja az erdőt, viszont más fajtájú eb kíséri a mezőn és más a vizes terepen. Rókavadászatra rókakopókat, vadnyúlra harriereket, mezei nyúlra beagleket, apportozásra retrievereket, sebesült vad csapázására vérebeket, kotorékmunkára terriereket használnak. Az angol vadászok véleménye szerint az apportozás a vad-állásra vagy felhajtására kiképzett kutyák alkalmazásának rovására megy, és a vadat apportozó kutya többnyire nem állja a vadat.

 

A különféle spanielfajták - munkájuk tökéletességét, kitartó jellegét és kivitelezését tekintve - igen előkelő helyet foglalnak el a vadászkutyák között. Egy a 948. évből megőrzött, a walesi hercegségi vadászatra vonatkozó szabályzat már használják a spániel elnevezést a vadászatokon alkalmazott kutyákra. Mások az "espana" kifejezésből vezetik le az elnevezést, ami ír nyelven cserjét, sövénykerítést jelent. Egy német kinológus a német "Spannen" szóból eredezteti az elnevezést, ami azt jelenti, hogy a kutya feszes testtartást vesz fel munka közben. A rendelkezésre álló adatok szerint a 7. és 8. században már léteztek hosszú szőrű, lógófülű ebek, sőt a keresztes háborúk idején is minden kétséget kizáróan nagy vadászatokon alkalmazták őket. A spanielek fokozatosan terjedtek el nyugaton, mi több, Franciaországba és Angliába is eljutottak, ám arról nincsenek feljegyzések, hogy mikor kerültek oda.

A 16. században kezdik csoportosítani a vízi spánielek mellett a szárazföldi spánieleket: nagyobb termetűekre (feladatuk a madarak űzése solymászás közben) és kisebbekre (hasukon kúsznak a hálóval megfogott madarak felé, mert viszonylag alacsony termetük megkönnyítette, hogy a madarakkal együtt hálóval borítsák le őket). Tekintettel a feladat jellegére, a spánielek e két változata közül az elsőnek a springer vagy starter elnevezést adták, a másiknak a setting nevet, később a cocking, woodcock (erdei szalonka) majd végül a cocker spániel elnevezést.

Megkezdődött a spánielek különféle fajtáinak kitenyésztése. A szárazföldiek közül megkülönböztethető a kisebb cocker, a közepes nagyságú, súlyosabb clumber, a nagyobb springer, a welsh, a sussex, valamint a norfolk spániel. Az idők múltával mind szakszerűbben állapították meg a küllemmel, az anatómiai felépítéssel, a termettel, a testtömeggel, továbbá a szőrzet színével kapcsolatos követelményeket, ami tízegynéhány különálló spánielfajta standard-típusainak a bevezetéséhez vezetett, és ezt az angol Kennel Club, majd az FCI, illetve az egyes országok kinológiai szervezetei is elfogadták.

Az angol cocker spániel származása pontosan nem ismert, mint ahogyan sok más kutyafajtáé sem. Számos adat utal arra, hogy már az időszámítás előtti 4. században is ismertek egy küllemében a spánielre emlékeztető kutyát. Néhány kinológus azt állítja, hogy a spániel elnevezés a "Span" szóból ered, amely karthágói nyelven mezei nyulat jelent. Mások szerint a spániel Spanyolországnak (Hispániának) köszönheti a nevét, ahonnan származik. A kutatás azonban nem vezetett eredményre, semmilyen leírás nem foglalkozik a kutyák küllemével. Maguk a spanyolok "Perro ingles", azaz, angol kutya elnevezéssel illették a cocker spánielt.

A különböző spanielfajták között (kivéve az amerikai cocker spánielt!) az angol cocker spániel a legkisebb, alacsony termete a megfelelő szelekció és a spániel törpe változatával való keresztezés eredménye. A különféle spánieltípusok közül ez a legnépszerűbb, ami a fajta jellemvonásainak, valamint fizikai tulajdonságainak is egyaránt tulajdonítható. A cocker spániel előkelő helyet foglal el a kutyák népszerűségi listáján, és rendszerint ott van az első tízben.

Élénk, vidám, szelíd tekintetű, igen temperamentumos kutya, főként a szabadban. Könnyű nevelni, kiképezni, jóllehet adódnak olyan esetek, amikor megmakacsolja magát, és engedetlen. Kitűnő szimatú, nagy élvezettel kutat a sűrű cserjésben, harasztosban, nádasokban. Szerfölött kedveli az úszást, a vízből való és a szárazföldi apportozást. A különböző éghajlati körülményeket jól elviseli. A fajta kedvelői váltig állítják, hogy kedvencük nagyszerű tulajdonságai miatt mindenféle vadászati munkára egyaránt alkalmas.

Gazdájához való végtelen ragaszkodásával tűnik ki, éber, ám őrködésre nem alkalmas, ahogyan az összes többi vadászkutyafajta sem. Alacsony termete, viszonylag nagy ereje, mozgás tekintetében támasztott kisebb igénye teszi lehetővé, hogy a vadászkutyával, illetve a szobakutyával szembeni elvárásoknak is egyaránt megfeleljen. Ebből következően városban lakó vadász számára is ajánlható.

Az angol cocker spániel közepes termetű, zömök, nagyszerű felépítésű eb. Mozgása könnyed, ruganyos. Sok mozgás biztosításával lehet a legjobban nevelni. Bármit eldobunk neki, azonnal rohan, és visszahozza, rendszerint a gazda fáradt ki előbb, mint a kutya. Imádja, ha megdicsérjük. A cocker spánielek jól kijönnek egymással, de szívesen barátkoznak más fajtájú kutyákkal is. Soha nem kezdeményeznek verekedést.

Feje viszonylag nagy, koponyája széles. Orrháta egyenes, orrlyukai szélesek. Szeme barna, többnyire a szőrzet színéhez igazodik, értelmes tekintetű. Közepes nagyságú, rövid törzsű, alacsony, zömök, erőteljes csontozatú. Füle dús szőrrel borított, lelógó. Nyaka erőteljes izmos, lebernyeg nélküli. Háta feszes, egyenes vonalú. Mellkasa széles, mély. Hasa enyhén felhúzott. Farkát többnyire csonkolják, annak ellenére, hogy állatvédelmi törtvény tiltja az ilyenfajta beavatkozást. A farokcsóválás a kutya egyik legfontosabb kommunikáló eszköze. Elszomorító kép, amikor egy csonkolt farkú cocker egész hátulsó részét kell, hogy riszálja, ha üdvözölni akarja a gazdáját. Szerencsére egyre több tenyésztő mond le a kölyök farkának kurtításáról.

Mellső és hátulsó végtagjai párhuzamos állásúak, izmosak, erőteljes csontozatúak. Mancsai szélesek, ujjai rövidek, karmai feketék. Szőrzete az arcorri részen és a koponyán rövid, a mellkasán és a hasa alatt, valamint a végtagok hátulsó részén hosszú. Bundájának karbantartása gyakori ápolást, gondoskodást igényel. Színe arany, fekete, csokoládébarna, cobolyszín, kétszínű (fekete-cser, fekete-fehér, barna-fehér, orange-fehér), blauschimmel, háromszínű vagy tarka (fekete-fehér-cser).

Úgy tartják, hogy a különböző színekhez különféle viselkedés párosul. Az aranyszínű kutyáknál - nem is olyan régen! - sajnálatos módon tapasztalható volt a hírhedt "cocker düh", amit ma már a tenyésztők - az agresszivitástól mentes egyedek tenyésztésbe állításával! - egyre inkább kiszorítottak az állományból. A fekete cocker a nyugodtságával, az aranyszínű egyed temperamentumos viselkedésével, a kétszínű kutya a játékosságával tűnik ki.

A kan marmagassága 37-40 cm, a szukáé 36-39 cm. Élettartama gyakran 15-16 év. Testtömege: 11-14 kg. Az ideális testtömeg megtartása azonban a kedvencként tartott kutya esetében nem mindig sikerül, mert a legtöbb egyed örökké éhes, és sajnos csak kevés gazda képes ellenállni kutyája esdeklő pillantásainak.